A kiállítás személyes és szubjektív különlegességét az adja, hogy a két alkotót egymástól térben és időben függetlenül ismertem meg. Bencét egyetemi tanulmányaim alatt Zsófin keresztül ismertem meg itt Pécsen, Józsit pályám elején Budapesten, hogy évekkel később műteremtársak, majd szomszédok legyenek, hogy megint egy évtizeddel később a képzeletbeli kirakósunk darabkái összeálljanak egy képpé, és itt álljunk előttetek.

Általában egy megnyitóbeszéd megírásában egy ilyen közös kiállításnál segítséget nyújthat, ha a két alkotót stilisztikailag összeköti valami, ha egy téma különböző megközelítéseit olvashatjuk ki a munkáikból. De ilyesmit kényszeredett lenne ráhúzni a műteremszomszédokra, akikben ezen kívül más közös nincs is, hacsak az nem, hogy mindegyik hallja a másikat a falon keresztül.

Pécsen leginkább Bence van itthon, aki itt született, és itt végezte iskoláit is, a szabad művészetek doktori címéig meg sem állva.

“Az egyetemi éveim alatt erősen foglalkoztatott az a fajta képalkotási automatizmus, mely az ember belső személyiségének megismerését szolgálja. Önismereti túra, melynek a folyamat meghatározó része.” mondja. Célja művészetével, hogy egy belső illetve fizikai érzékelésen keresztül saját maga hozza létre a mű többlettartalmát személyes jelentést hordozó töredékek, intenzív, érzéki színhasználaton keresztül. Műveinek igazi témája mégis nem más, mint az elkészítésének a folyamata, a színek és a formák kapcsolata, a különböző felületi, anyagi minőségek által keltett érzetek, és az előtér és a háttér viszonya. Megjegyzem, tapasztalatom szerint ez a Pécsi művészeti iskolák festészetelméleti gyakorlatát tükrözi, és mesterei festészeti gyakorlatára is visszautal.

Bence kevés eszközzel operál, hogy megteremtse alkotásaiban az absztrakt elemek, az informel terek, a vegyes technikák, mint a tradicionális festészet, a kollázs, egy expresszívebb, oldottabb festésmód, vagy egy merevebb struktúra viszonyrendszerét. Munkáiban jelen van az akciófestészet élettel telisége, drámája, pátosza, amelyek nem látványon, vagy közvetlen élményen alapulnak, a jelen pillanatához kötődnek inkább, a művészi tettből megszülető események lennének.

Más alkotásai egy meditatívabb állapotot közvetítenek, amelyek a teret a szín segítségével próbálják közvetíteni. Hol a sík felület hangsúlyozásával aknázza ki a szín térképző erejét, hol bizonytalan foltokat helyez egy informel térbe, melyek lebegni látszanak, máshol festékszigetek, foltok borítják a felületeket szabálytalan szabályosságban.

A Hong-Kongban, Miamiban, Antwerpenben rendszeresen kiállító alkotó, Csató József első bemutatkozó kiállítása itt Pécsen ez a mostani. Vagy 15 éve ismerem, több kiállításának is voltam a kurátora, szöveget írtam róla, láttam festészetének evolúcióját, azt, hogyan jutott el egy egzotikus figuralizmusból az absztrakt és a figurális művészet között egyensúlyozó periódusig, hogyan alakultak át portréi növényekről, egzotikus emberekről absztrakt halmokká, hogy onnan újra visszanyerjék a figuralizmus ábrázoló, történetmesélő, konkrét jellegét, hogyan lett festészetének képi világa egyre gazdagabb, sűrűbb.

A karikaturisztikus elemek megléte mindig jelen volt alkotásaiban, mostanra talán szimbolistább, a popkultúra ismert elemeit átfogalmazó irányba hajlottak el. Rajzfilmszerű munkái többféle témát ölelnek fel, hétköznapi jeleneteket, szatirikus narratívákat, amelyek képenként egy nagy hálózatnak tűnnek, amely különböző korok, kultúrák esztétikáját ötvözi már-már iparművészeti finomsággal. Lehet, hogy a marokkói és mexikói utazásaim fertőztek meg és az ott látott textilek és szövetek gazdag mintázata és színvilága hálózott be annyira, hogy már minden hasonlóan megkapó képi világban azt látom visszatükröződni, de Józsinál a képi szerkezetek tömbszerű, struktúrált, keretbe-rendezett, növényi ornamentikákat, szökőkutakat, pálmafákat, régészeti leleteket idéző koponyákat és csontokat felvonultató művei az említett kultúrák napjainkban meglevő tradicionális ábrázolásait is megidézik. Művein sötét színek váltakoznak világos tónusokkal, hogy egyensúlyt teremtsenek a kompozícióban, szinte minta, értsd pattern szerűen egymásra épített motívumkészlettel, hol vízszintes, hogy függőleges elrendezésben.

Emellett valahová a korai huszadik század, a Roaring Twenties, vagy ahogy a franciák hívták, a Crazy Years időszakát is megidézik bennem művei, Josephine Baker, Batty Boop, Fitzgerard és az ArtDeco szociálisan, művészetileg, kulturálisan dinamikus, virágzó, vidám metropolisz-időszakát.

Józsi képei egyesítik a gyermekit a szofisztikáltal, a primitívet a posztmodernnel.

A két alkotó a szomszédságon túl talán mégis felmutathat több közös vonatkozást is, a művészet globális, mindenhol jól érthető  nyelvének használatát és a képkészítés szabadságát, oldott könnyedségét.

Köszönöm a lehetőséget. Gratulálok az alkotókna. A Galériának a kiállítás megszervezéséhez. A kiállítást ezennel megnyitom.

/ Sárvári Zita kurátor, a Heart & Cherry Limited Editions alapítója /